Möszjő Bácsi költözik

Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Möszjő Bácsi átköltözik a blog.hu-ra, A régi bejegyzéseket fokozatosan költöztetjük át -lesz, amit kicsit átírunk, bővítünk, úgyhogy előkerülnek a régi cikkeink is.
Tervezzük a témák bővítését is, ezután nemcsak Brüsszelről szeretnénk írni, hanem mindenről, ami foglalkoztat bennünket. De miután továbbra is Brüsszelben élünk, marad sok-sok belga téma, úgyhogy továbbra is kiderül: Mi újság Brüsszelben?
Mindenkit szeretettel várunk új oldalunkon: bonjourmoszjobacsi.blog.hu

Párizs örök

Szerző: Pápai Mónika

Hat éve jártam először Párizsban. Éppen itt volt nálunk anyukám, ha jól emlékszem őszi szünet volt, és egy nap egyszerűen csak elhatároztuk, hogy átruccanunk Párizsba. Csak így. Összecsaptuk a sarkunkat, mint Dorothy az Ózban, és máris a fények városában találtuk magunkat. Elképesztően büszke voltam magamra, amiért az új életem úgy hozta, - másfél éve laktunk akkor Brüsszelben - hogy Párizs karnyújtásnyi távolságra került tőlünk. Az pedig, hogy anyukámmal együtt élhettem át ezt az élményt, mindennél többet jelentett nekem. Két kicsi gyerekkel a lehetőségeink szűkösek voltak, így nem állítom, hogy túl sokat megtapasztaltam a párizsi életérzésből, de ahhoz éppen elég volt ez az első randevú, hogy akarjam a másodikat.

A második találkozásunkkor már sokkal felkészültebb voltam. A francia nyelv már nem volt ősellenség, a gyerekek már képzett városlátogatók voltak, és ezúttal kicsit hosszabb időt adtunk magunknak az ismerkedésre. Négy nap, három éjszaka a Montmartre-on.

A ház, amiben az apartmanunk volt, olyan szagot árasztott, mintha azóta nem takarították volna ki, hogy Baudelaire 1850-ben kiköltözött belőle. Négy főre csak három párna jutott, az alattunk lévő étteremben pedig mindig akkor indult be az esti műszak, miután lefeküdtünk, így alvásról szó sem lehetett. Na, de ki az a puhány, aki aludni megy Párizsba?

Reggelente a kutyakakit kerülgetve elvonszoltuk magunkat Amélie kávézójába, és a croissant meg a tejeskávé után mindjárt sokkal szebb színben láttuk a világot. Megmásztuk a Sacre Coeur-t, sétáltunk a Marais negyedben, aztán, csak hogy a turisztikai látványosságokat is letudjuk, felmásztunk a Notre Dame tetejére és beálltunk az Eiffel torony alatt kanyargó végeláthatatlan hosszúságú sorba. De az igazi élményt nem ezek nyújtották. A Montmartre kis utcáin csatangolva, ahol minden kapualjnak és minden tűzfalnak saját története van, az embert egyszeriben magával ragadja a város esszenciája. Egyszerre megértettem, hogy miért Párizs az írók, festők, zenészek fellegvára, és miért jönnek ide azok, akik a saját közegükben valamiért nem lehetnek azok, akik lenni szeretnének. Párizs inspiráló, Párizs toleráns, Párizs maga a szabadság.

Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, nem is az a lényeg, hogy ami történt, az éppen Párizsban történt. Tulajdonképpen mindegy. Talán nincs is semmi más célja ennek az írásnak, csak hogy elterelje a figyelmemet arról, amire péntek este óta megállás nélkül gondolok, és hogy ameddig csak lehet, elodázzam a pillanatot, amikor oda kell állnom a gyerekeim elé, és el kell magyaráznom nekik a történteket. Holnap iskola, én pedig szeretném, ha a mi verziónkat hallanák először.

Kicsit hatásvadász módon, egy idézettel fogom zárni ezt az írást. Hemingway önéletrajzi regényében, a Vándorünnepben, a Párizsban eltöltött éveiről ír, és micsoda véletlen, hogy éppen Göncz Árpád fordította magyarra.

A könyv utolsó sorai ezek:

"Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs."

Azt kívánom, hogy mindannyian úgy emlékezzünk Párizsra, ahogy megismertük, és ne úgy, ahogy most a hírekben látjuk.

Kérek egy mazsolásat, egy almásat meg egy zöldet. Hurkát...

Szerző: Horák Katalin

Nálunk  magyaroknál a hurkakérdés nincs túlbonyolítva: véres, májas, tüdős (van ilyen is, bár én még nem ettem soha). Legfeljebb azon folyik a vita, hogy zsemlével vagy rizzsel jobb-e a töltelék, de nagy meglepetés nem éri az embert, van jobb-rosszabb, de az íze nagyjából borítékolható.

Belgiumban ennyire nem egyszerű a helyzet. Van véres hurka, vagyis boudin noir, zsemlés töltelékkel, hasonló az otthonihoz. Szerették a gyerekek, vettem is gyakran, őszintén szólva nem nagyon nézegettem a csomagolást. 

Pár éve odatettem eléjük az ebédet, nekiestek derekasan ...aztán nagyon elcsodálkoztak. "Anya, miért cukroztad meg a hurkát?" Mi tagadás, elég szétszórt vagyok, de arra azért emlékeztem, hogy nem szórtam semmit a hurkára. A hurka belül volt édes, de nagyon. Nézem a csomagolást- mazsolás, boudin noir au raisin, tömény szirupban.... Nem nagyon szeretek ételt kidobni, úgyhogy hősiesen megettem, de legközelebb nagyon figyelmesen elolvastam a hurka címkéjét.

Most voltam a Carrefourban és áttanulmányoztam a hurkaválasztékot,ami az ízeket tekintve elég széles palettán mozog. Tehát véres hurkából van:

-hagymás - aux oignons
-almás      - aux pommes
-mazsolás - au raisin
- au speculoos  (a speculoos belga specialitás, hasonló ízvilágú keksz, mint a mézeskalács)

Az utolsón azért tényleg megdöbbentem, bár ha belegondolok, hogy a carbonnade flamand (flamand marhahús ragu) receptjében is szerepel egy mustárral megkent mézeskenyér, amit a tetejére kell helyezni és később belepasszírozni a szaftba,  nincs min meglepődni.

A boudin blanc, vagyis a fehér hurka csak disznóhúsból áll és nem sokat variálnak rajta, legfeljebb kap egy kis extra hagymát.

És most jön az igazi "belgaság": a boudin vert, vagy vallon nevén Vete Tripe, vagyis a zöld hurka.

Hogy mitől zöld? A kelkáposztától, vagyis a chou vert-től.  1/3 káposztát tartalmaz és 2/3 húst  és a Orp-Le-Petit város lakosai annyira büszkék rá, hogy megalapították a zöld hurka evők rendjét, vagyis a  Mougneux d'Vète Trêpe-t. Az ilyen rendeknek Belgiumban igen nagy hagyománya van, gondoljunk csak az etterbeek-i chicon-kedvelőkre vagy a brüsszeli goffri-testvériségre. Természetesen van  ünnepe is a zöld hurkának, ezt mindig tavasszal tartják. 

A zöld hurka egyébként tényleg finom, enyhén érződik a kelkáposzta benne. 

De azért mondom, éberség, nagy meglepetéseket rejthet a disznótoros...

Napi kisszínes - "Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn nem hallatik"...

Szerző: Horák Katalin

Ez is egy olyan reggel, mint a többi: fél 7-kor csörög az óra  mobil, öltözködés, reggeli és irány az iskola. 10 perc alatt odaérünk a szokásos fél óra helyett, lélek nincs az utcán, néhány elszánt futót leszámítva, akik az Observatoire körül köröznek. Csak az Európai Iskola körül nagy a csődület, befutnak az iskolabuszok, az autós szülők, lassan kezdődik a tanítás. De az iskolát elhagyva újra a néma csend, hiszen itt még a kutyák sem ugatnak.

November 11. munkaszüneti nap Belgiumban, a jour de l'Armictice, azaz a fegyverszünet napja . A világháborút lezáró compiègne-i egyezményt 1918-ban ezen a napon írták alá és Belgiumnak az antant tagjaként van mit ünnepelnie. Ahogy Nagy-Britanniának, Írországnak, Franciaországnak is (Olaszországban ez november 4., mert a padovai egyezményt aznap írták alá).... de nem ünnep Németországban, Ausztriában, nálunk.. Úgyhogy az európai intézményekben ma munkanap van, az Európai Iskolában pedig tanítás. Miközben Brüsszelben zárva vannak a boltok, ritkábban járnak a buszok, a villamosok, a belgák meg délig alszanak (tényleg későn kelők...) ...

Filmajánló: Apu vagy anyu? - válaszd a kisebbik rosszat

Szerző: Pápai Mónika 

Nem arról van szó, hogy nem szeretik a gyerekeiket, de egy kicsit azért meglennének nélkülük. Az Apu vagy anyu? a szülői lét legsötétebb bugyraiba kalauzolja el a nézőket. Egy tollvonással eltörli a szőlő-gyerek kapcsolatba berögzült tabukat, és nem fél megmutatni mindazt, amit minden szülő érez néha, de ahelyett, hogy kimondaná, inkább jó mélyen eltemeti magában, nehogy a szülőtársai megkövezzék miatta.

Vincent és Florence Leroy válnak, és mivel mindkettőjüket várja a visszautasíthatatlan külföldi állásajánlat, úgy vannak vele, hogy jobb lenne, ha három gyerekük felügyeletét inkább a másik kapná meg. A bírónő besokall ügyfelei határozatlanságától, és kimondja, hogy a gyerekeknek kell eldönteni, kivel akarnak maradni. Anyu és apu viszont mindketten tényleg nagyon akarják az állást, ezért semmitől sem riadnak vissza annak érdekében, hogy megutáltassák magukat a gyerekeikkel, remélve, hogy azok végül a másikat fogják választani. Kezdetét veszi hát a gyerekek szivatása elnevezésű hadművelet. Apunál, aki mellesleg szülész, császármetszés az esti program, anyu "véletlenül" mosogatószeres tésztát szolgál fel nekik vacsorára. A fő eszköz persze a barátok előtti beéegetés, ebben anyu viszi el a pálmát, amikor a lánya házibuliján erotikus táncával magába bolondítja az összes kamaszfiút, köztük a lánya kiszemeltjét is. A lánya rögtön el is dönti, hogy utálja az anyját, ő bizony tuti, hogy aput választja. Na, apunak sem kell sok, beköltözik Franciaország legbronyóbb ingatlanjába, sőt még egy fingós nagyit is szerez lakótársnak, ami kicsit adamsandleres húzás ugyan, de a célnak megfelel: a gyerekek nem akarnak a kölcsönvett nagyival osztozni az emeletes ágyon. Irány anyu! És így tovább, és így tovább, a harc folytatódik.

Persze ahhoz, hogy a sztori működjön, arra is szükség volt, hogy a gyerekek se legyenek kisangyalok. Nem kell félteni őket sem, eleinte igazi kis elviselhetetlen genyóként viselkednek. A történet előrehaladtával azonban egyre jobban megszeppennek, ami egy ponton a szülőket is önvizsgálatra kényszeríti.

Nagyon érdekes, hogy az ilyen válós filmek mindig pont arról szólnak, hogy mindkét fél a gyerekeket akarja, ezért én is teljesen össze voltam zavarodva az elején, mert nem tudtam olyan gyorsan magamévá tenni ezt a kicsavart gondolkodásmódot. Ahogy a két főszereplő maga is megfogalmazta: aki a kettejük csatájában a győztes lesz, az igazából a vesztes, és aki a vesztes lesz, az igazából a nyertes. Mindkettő igaz, attól függ, honnan nézzük.

Az Apu vagy anyu? nem fog mindenkinek tetszeni, sőt. Sokan meg fognak rajta botránkozni, és ízléstelennek fogják tartani. De ha észben tartjuk, hogy ez egy vígjáték, és mint olyan, nem kell nagyon komolyan venni, akkor kifejezetten szórakoztató. Családi mozinak azért nem nevezném, gyerekekkel inkább csak akkor nézzük, ha már van bennük némi önirónia. Az azért nem árt hozzá.

Adolphe Sax: a belga, aki felrobbantotta a francia zenei életet

Antoine-Joseph Sax, forrás: Wikipédia

Élt egyszer a XIX. századi Dinant-ban egy kisfiú, aki legurult három emeletnyi lépcsőn, véletlenül lenyelt némi kénsavat, később pedig egy tűt, súlyosan megégette az arcát, amikor ráesett a forró tűzhelyre, beleesett a folyóba, fejen találta egy macskakő, és ha mindez még nem lett volna elég, hangszerkészítő szülei állandóan a lakásukban szárították a lakkozott hangszereket, így csak a szerencsének köszönhető, hogy a gyerek éjszakánként nem fulladt meg. A kisfiú mindent túlélt, így végeredményben mondhatjuk azt is, hogy kifejezetten szerencsés gyerekkora volt. Nézőpont kérdése.

A szóban forgó kisfiú Adolphe Sax (eredeti nevén Antoine-Joseph Sax) volt, a szaxofon feltalálója és névadója. 1814. november 6-án született. A Sax házaspár szülőként talán nem jeleskedett (tizenegy gyerekükből csak hárman élték meg a húszéves kort), a mesterség szeretetét azonban továbbadták legidősebb fiúknak: Adolphe már gyerekkorában elkezdett érdeklődni a hangszerek iránt.

Örömmel kísérletezett, ötvözni próbálta a rézfúvós testet a fafúvós hangszerek mechanikájával. 15 évesen már versenyeken indult, 24 évesen pedig szabadalmaztatta első hangszerét, a basszusklarinétet. (Kevesen tudják, hogy nem a szaxofon volt az egyetlen találmánya.)

1840-ben Párizsba költözött. Az volt a célja, hogy egy sor új hangszert fejlesszen ki a francia hadsereg számára, ami jövedelmező üzleti húzásnak bizonyult. A katonai zenekarok általában híresek voltak harsány, erőteljes szólamaikról, de a francia hadsereg zenekara olyan gyenge volt akkoriban, hogy már kezdett nevetség tárgyává válni. Sax úgy gondolta, hogy a hangszerei, különösen a szaxofon (1846) változtathatnának ezen. A franciák kétkedve ugyan de elfogadták az újításokat. A siker kirobbanó volt, és hamarosan katonazenekarok egész sora kopogtatott Sax ajtaján. Mindenki a szaxofont akarta.

Sax-nak azonban nem volt túl sok ideje élvezni a népszerűséget. Rivális feltalálók kezdték el támadni, ellopták a terveit, elcsábították a munkásait és számos pert indítottak ellene. Irigyei szó szerint hadjáratot indítottak ellene, és amikor lejárt a tíz évre szóló szabadalmi joga, azonnal elkezdték gyártani a saját verziójukat. Sax vállalata háromszor ment csődbe, mert minden pénzét elvitte a pereskedés. A férfi azonban nem csüggedt. A brüsszeli hangszermúzeum képviselője szerint "Sax nehéz személyiség volt. A veszélyes, dinamikus, munkamániás belga az egész francia zenei életet megosztotta."

Ráadásul a halál közelsége a felnőtt életét is végigkísérte. Ajakrákot diagnosztizáltak nála, amit hihetetlen módon szintén túlélt. Öt gyereke született egy spanyol nőtől, akit nem akart feleségül venni, mert nem tartotta magához méltónak. Egyes vélekedések szerint a nő az egyik gyárában dolgozott.

A szaxofont végül csak Sax halála után kapták fel igazán, amikor Amerikában elkezdték használni a jazz zenészek. A szaxofon és a jazz találkozása szerelem volt első látásra. Sajnálatos módon azonban éppen ez a hírnév volt az, ami megakadályozta, hogy a klasszikus zeneszerzők igazán komolyan vegyék, így teljesen soha nem valósulhatott meg Sax vágya, aki azt szerette volna, hogy hangszere a szimfonikus zenekarokban is méltó helyet kapjon.

Kontrabasszus szaxofon a new york-i Metropolitan múzeumban