2015. november 19., csütörtök

Möszjő Bácsi költözik

Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Möszjő Bácsi átköltözik a blog.hu-ra, A régi bejegyzéseket fokozatosan költöztetjük át -lesz, amit kicsit átírunk, bővítünk, úgyhogy előkerülnek a régi cikkeink is.
Tervezzük a témák bővítését is, ezután nemcsak Brüsszelről szeretnénk írni, hanem mindenről, ami foglalkoztat bennünket. De miután továbbra is Brüsszelben élünk, marad sok-sok belga téma, úgyhogy továbbra is kiderül: Mi újság Brüsszelben?
Mindenkit szeretettel várunk új oldalunkon: bonjourmoszjobacsi.blog.hu

2015. november 15., vasárnap

Párizs örök




Szerző: Pápai Mónika

Hat éve jártam először Párizsban. Éppen itt volt nálunk anyukám, ha jól emlékszem őszi szünet volt, és egy nap egyszerűen csak elhatároztuk, hogy átruccanunk Párizsba. Csak így. Összecsaptuk a sarkunkat, mint Dorothy az Ózban, és máris a fények városában találtuk magunkat. Elképesztően büszke voltam magamra, amiért az új életem úgy hozta, - másfél éve laktunk akkor Brüsszelben - hogy Párizs karnyújtásnyi távolságra került tőlünk. Az pedig, hogy anyukámmal együtt élhettem át ezt az élményt, mindennél többet jelentett nekem. Két kicsi gyerekkel a lehetőségeink szűkösek voltak, így nem állítom, hogy túl sokat megtapasztaltam a párizsi életérzésből, de ahhoz éppen elég volt ez az első randevú, hogy akarjam a másodikat.

A második találkozásunkkor már sokkal felkészültebb voltam. A francia nyelv már nem volt ősellenség, a gyerekek már képzett városlátogatók voltak, és ezúttal kicsit hosszabb időt adtunk magunknak az ismerkedésre. Négy nap, három éjszaka a Montmartre-on.

A ház, amiben az apartmanunk volt, olyan szagot árasztott, mintha azóta nem takarították volna ki, hogy Baudelaire 1850-ben kiköltözött belőle. Négy főre csak három párna jutott, az alattunk lévő étteremben pedig mindig akkor indult be az esti műszak, miután lefeküdtünk, így alvásról szó sem lehetett. Na, de ki az a puhány, aki aludni megy Párizsba?

Reggelente a kutyakakit kerülgetve elvonszoltuk magunkat Amélie kávézójába, és a croissant meg a tejeskávé után mindjárt sokkal szebb színben láttuk a világot. Megmásztuk a Sacre Coeur-t, sétáltunk a Marais negyedben, aztán, csak hogy a turisztikai látványosságokat is letudjuk, felmásztunk a Notre Dame tetejére és beálltunk az Eiffel torony alatt kanyargó végeláthatatlan hosszúságú sorba. De az igazi élményt nem ezek nyújtották. A Montmartre kis utcáin csatangolva, ahol minden kapualjnak és minden tűzfalnak saját története van, az embert egyszeriben magával ragadja a város esszenciája. Egyszerre megértettem, hogy miért Párizs az írók, festők, zenészek fellegvára, és miért jönnek ide azok, akik a saját közegükben valamiért nem lehetnek azok, akik lenni szeretnének. Párizs inspiráló, Párizs toleráns, Párizs maga a szabadság.

Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, nem is az a lényeg, hogy ami történt, az éppen Párizsban történt. Tulajdonképpen mindegy. Talán nincs is semmi más célja ennek az írásnak, csak hogy elterelje a figyelmemet arról, amire péntek este óta megállás nélkül gondolok, és hogy ameddig csak lehet, elodázzam a pillanatot, amikor oda kell állnom a gyerekeim elé, és el kell magyaráznom nekik a történteket. Holnap iskola, én pedig szeretném, ha a mi verziónkat hallanák először.

Kicsit hatásvadász módon, egy idézettel fogom zárni ezt az írást. Hemingway önéletrajzi regényében, a Vándorünnepben, a Párizsban eltöltött éveiről ír, és micsoda véletlen, hogy éppen Göncz Árpád fordította magyarra.

A könyv utolsó sorai ezek:


"Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs."

Azt kívánom, hogy mindannyian úgy emlékezzünk Párizsra, ahogy megismertük, és ne úgy, ahogy most a hírekben látjuk.


2015. november 12., csütörtök

Kérek egy mazsolásat, egy almásat meg egy zöldet. Hurkát...


Szerző: Horák Katalin


Nálunk  magyaroknál a hurkakérdés nincs túlbonyolítva: véres, májas, tüdős (van ilyen is, bár én még nem ettem soha). Legfeljebb azon folyik a vita, hogy zsemlével vagy rizzsel jobb-e a töltelék, de nagy meglepetés nem éri az embert, van jobb-rosszabb, de az íze nagyjából borítékolható.
Belgiumban ennyire nem egyszerű a helyzet. Van véres hurka, vagyis boudin noir, zsemlés töltelékkel, hasonló az otthonihoz. Szerették a gyerekek, vettem is gyakran, őszintén szólva nem nagyon nézegettem a csomagolást. 
Pár éve odatettem eléjük az ebédet, nekiestek derekasan ...aztán nagyon elcsodálkoztak. "Anya, miért cukroztad meg a hurkát?" Mi tagadás, elég szétszórt vagyok, de arra azért emlékeztem, hogy nem szórtam semmit a hurkára. A hurka belül volt édes, de nagyon. Nézem a csomagolást- mazsolás, boudin noir au raisin, tömény szirupban.... Nem nagyon szeretek ételt kidobni, úgyhogy hősiesen megettem, de legközelebb nagyon figyelmesen elolvastam a hurka címkéjét.

Most voltam a Carrefourban és áttanulmányoztam a hurkaválasztékot,ami az ízeket tekintve elég széles palettán mozog. Tehát véres hurkából van:

-hagymás - aux oignons
-almás      - aux pommes
-mazsolás - au raisin
- au speculoos  (a speculoos belga specialitás, hasonló ízvilágú keksz, mint a mézeskalács)



Az utolsón azért tényleg megdöbbentem, bár ha belegondolok, hogy a carbonnade flamand (flamand marhahús ragu) receptjében is szerepel egy mustárral megkent mézeskenyér, amit a tetejére kell helyezni és később belepasszírozni a szaftba,  nincs min meglepődni.

A boudin blanc, vagyis a fehér hurka csak disznóhúsból áll és nem sokat variálnak rajta, legfeljebb kap egy kis extra hagymát.

És most jön az igazi "belgaság": a boudin vert, vagy vallon nevén Vete Tripe, vagyis a zöld hurka.



Hogy mitől zöld? A kelkáposztától, vagyis a chou vert-től.  1/3 káposztát tartalmaz és 2/3 húst  és a Orp-Le-Petit város lakosai annyira büszkék rá, hogy megalapították a zöld hurka evők rendjét, vagyis a  Mougneux d'Vète Trêpe-t. Az ilyen rendeknek Belgiumban igen nagy hagyománya van, gondoljunk csak az etterbeek-i chicon-kedvelőkre vagy a brüsszeli goffri-testvériségre. Természetesen van  ünnepe is a zöld hurkának, ezt mindig tavasszal tartják. 

A zöld hurka egyébként tényleg finom, enyhén érződik a kelkáposzta benne. 
De azért mondom, éberség, nagy meglepetéseket rejthet a disznótoros...



2015. november 11., szerda

Napi kisszínes - "Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn nem hallatik"...




















Szerző: Horák Katalin

Ez is egy olyan reggel, mint a többi: fél 7-kor csörög az óra  mobil, öltözködés, reggeli és irány az iskola. 10 perc alatt odaérünk a szokásos fél óra helyett, lélek nincs az utcán, néhány elszánt futót leszámítva, akik az Observatoire körül köröznek. Csak az Európai Iskola körül nagy a csődület, befutnak az iskolabuszok, az autós szülők, lassan kezdődik a tanítás. De az iskolát elhagyva újra a néma csend, hiszen itt még a kutyák sem ugatnak.

November 11. munkaszüneti nap Belgiumban, a jour de l'Armictice, azaz a fegyverszünet napja . A világháborút lezáró compiègne-i egyezményt 1918-ban ezen a napon írták alá és Belgiumnak az antant tagjaként van mit ünnepelnie. Ahogy Nagy-Britanniának, Írországnak, Franciaországnak is (Olaszországban ez november 4., mert a padovai egyezményt aznap írták alá).... de nem ünnep Németországban, Ausztriában, nálunk.. Úgyhogy az európai intézményekben ma munkanap van, az Európai Iskolában pedig tanítás. Miközben Brüsszelben zárva vannak a boltok, ritkábban járnak a buszok, a villamosok, a belgák meg délig alszanak (tényleg későn kelők...) ...

2015. november 8., vasárnap

Filmajánló: Apu vagy anyu? - válaszd a kisebbik rosszat










Szerző: Pápai Mónika 

Nem arról van szó, hogy nem szeretik a gyerekeiket, de egy kicsit azért meglennének nélkülük. Az Apu vagy anyu? a szülői lét legsötétebb bugyraiba kalauzolja el a nézőket. Egy tollvonással eltörli a szőlő-gyerek kapcsolatba berögzült tabukat, és nem fél megmutatni mindazt, amit minden szülő érez néha, de ahelyett, hogy kimondaná, inkább jó mélyen eltemeti magában, nehogy a szülőtársai megkövezzék miatta.

Vincent és Florence Leroy válnak, és mivel mindkettőjüket várja a visszautasíthatatlan külföldi állásajánlat, úgy vannak vele, hogy jobb lenne, ha három gyerekük felügyeletét inkább a másik kapná meg. A bírónő besokall ügyfelei határozatlanságától, és kimondja, hogy a gyerekeknek kell eldönteni, kivel akarnak maradni. Anyu és apu viszont mindketten tényleg nagyon akarják az állást, ezért semmitől sem riadnak vissza annak érdekében, hogy megutáltassák magukat a gyerekeikkel, remélve, hogy azok végül a másikat fogják választani. Kezdetét veszi hát a gyerekek szivatása elnevezésű hadművelet. Apunál, aki mellesleg szülész, császármetszés az esti program, anyu "véletlenül" mosogatószeres tésztát szolgál fel nekik vacsorára. A fő eszköz persze a barátok előtti beéegetés, ebben anyu viszi el a pálmát, amikor a lánya házibuliján erotikus táncával magába bolondítja az összes kamaszfiút, köztük a lánya kiszemeltjét is. A lánya rögtön el is dönti, hogy utálja az anyját, ő bizony tuti, hogy aput választja. Na, apunak sem kell sok, beköltözik Franciaország legbronyóbb ingatlanjába, sőt még egy fingós nagyit is szerez lakótársnak, ami kicsit adamsandleres húzás ugyan, de a célnak megfelel: a gyerekek nem akarnak a kölcsönvett nagyival osztozni az emeletes ágyon. Irány anyu! És így tovább, és így tovább, a harc folytatódik.



Persze ahhoz, hogy a sztori működjön, arra is szükség volt, hogy a gyerekek se legyenek kisangyalok. Nem kell félteni őket sem, eleinte igazi kis elviselhetetlen genyóként viselkednek. A történet előrehaladtával azonban egyre jobban megszeppennek, ami egy ponton a szülőket is önvizsgálatra kényszeríti.

Nagyon érdekes, hogy az ilyen válós filmek mindig pont arról szólnak, hogy mindkét fél a gyerekeket akarja, ezért én is teljesen össze voltam zavarodva az elején, mert nem tudtam olyan gyorsan magamévá tenni ezt a kicsavart gondolkodásmódot. Ahogy a két főszereplő maga is megfogalmazta: aki a kettejük csatájában a győztes lesz, az igazából a vesztes, és aki a vesztes lesz, az igazából a nyertes. Mindkettő igaz, attól függ, honnan nézzük.

Az Apu vagy anyu? nem fog mindenkinek tetszeni, sőt. Sokan meg fognak rajta botránkozni, és ízléstelennek fogják tartani. De ha észben tartjuk, hogy ez egy vígjáték, és mint olyan, nem kell nagyon komolyan venni, akkor kifejezetten szórakoztató. Családi mozinak azért nem nevezném, gyerekekkel inkább csak akkor nézzük, ha már van bennük némi önirónia. Az azért nem árt hozzá.

2015. november 6., péntek

Adolphe Sax: a belga, aki felrobbantotta a francia zenei életet

Antoine-Joseph Sax, forrás: Wikipédia
Élt egyszer a XIX. századi Dinant-ban egy kisfiú, aki legurult három emeletnyi lépcsőn, véletlenül lenyelt némi kénsavat, később pedig egy tűt, súlyosan megégette az arcát, amikor ráesett a forró tűzhelyre, beleesett a folyóba, fejen találta egy macskakő, és ha mindez még nem lett volna elég, hangszerkészítő szülei állandóan a lakásukban szárították a lakkozott hangszereket, így csak a szerencsének köszönhető, hogy a gyerek éjszakánként nem fulladt meg. A kisfiú mindent túlélt, így végeredményben mondhatjuk azt is, hogy kifejezetten szerencsés gyerekkora volt. Nézőpont kérdése.

A szóban forgó kisfiú Adolphe Sax (eredeti nevén Antoine-Joseph Sax) volt, a szaxofon feltalálója és névadója. 1814. november 6-án született. A Sax házaspár szülőként talán nem jeleskedett (tizenegy gyerekükből csak hárman élték meg a húszéves kort), a mesterség szeretetét azonban továbbadták legidősebb fiúknak: Adolphe már gyerekkorában elkezdett érdeklődni a hangszerek iránt.

Örömmel kísérletezett, ötvözni próbálta a rézfúvós testet a fafúvós hangszerek mechanikájával. 15 évesen már versenyeken indult, 24 évesen pedig szabadalmaztatta első hangszerét, a basszusklarinétet. (Kevesen tudják, hogy nem a szaxofon volt az egyetlen találmánya.)

1840-ben Párizsba költözött. Az volt a célja, hogy egy sor új hangszert fejlesszen ki a francia hadsereg számára, ami jövedelmező üzleti húzásnak bizonyult. A katonai zenekarok általában híresek voltak harsány, erőteljes szólamaikról, de a francia hadsereg zenekara olyan gyenge volt akkoriban, hogy már kezdett nevetség tárgyává válni. Sax úgy gondolta, hogy a hangszerei, különösen a szaxofon (1846) változtathatnának ezen. A franciák kétkedve ugyan de elfogadták az újításokat. A siker kirobbanó volt, és hamarosan katonazenekarok egész sora kopogtatott Sax ajtaján. Mindenki a szaxofont akarta.

Sax-nak azonban nem volt túl sok ideje élvezni a népszerűséget. Rivális feltalálók kezdték el támadni, ellopták a terveit, elcsábították a munkásait és számos pert indítottak ellene. Irigyei szó szerint hadjáratot indítottak ellene, és amikor lejárt a tíz évre szóló szabadalmi joga, azonnal elkezdték gyártani a saját verziójukat. Sax vállalata háromszor ment csődbe, mert minden pénzét elvitte a pereskedés. A férfi azonban nem csüggedt. A brüsszeli hangszermúzeum képviselője szerint "Sax nehéz személyiség volt. A veszélyes, dinamikus, munkamániás belga az egész francia zenei életet megosztotta."

Ráadásul a halál közelsége a felnőtt életét is végigkísérte. Ajakrákot diagnosztizáltak nála, amit hihetetlen módon szintén túlélt. Öt gyereke született egy spanyol nőtől, akit nem akart feleségül venni, mert nem tartotta magához méltónak. Egyes vélekedések szerint a nő az egyik gyárában dolgozott.

A szaxofont végül csak Sax halála után kapták fel igazán, amikor Amerikában elkezdték használni a jazz zenészek. A szaxofon és a jazz találkozása szerelem volt első látásra. Sajnálatos módon azonban éppen ez a hírnév volt az, ami megakadályozta, hogy a klasszikus zeneszerzők igazán komolyan vegyék, így teljesen soha nem valósulhatott meg Sax vágya, aki azt szerette volna, hogy hangszere a szimfonikus zenekarokban is méltó helyet kapjon.

Kontrabasszus szaxofon a new york-i Metropolitan múzeumban

2015. november 4., szerda

Étteremajánló recepttel: Garage á manger és egy igazán jó sütőtökleves



Szerző: Horák Katalin (Kovács Zsuzsa felvételei)

Régen ajánlottam már éttermet, recepttel együtt még soha, de miután sikerült a levest reprodukálni, jöjjön a Garage á manger. (Uccle, Rue Washington 185.)

Nehéz megtalálni, az utcáról ugyanis csak az antikvárium látszik, az étterem az alagsorban bújik meg. A berendezésért önmagában érdemes benézni, rengeteg a látnivaló.


A konyha nyitott, látszik, hogy hogyan készülnek az ételek, milyen alapanyagokból dolgoznak.









Kétféle menü van, egész héten ezt főzik, kiváló alapanyagokból  látszólag egyszerűen elkészítve. Az ára ehhez képest barátságos. (túl nagy adagokra ne számítsunk, de jól lehet lakni a három fogással). Fekete táblára írják krétával, ezt minden héten meg lehet nézni a Facebook oldalukon.



Amikor ott voltunk, sütőtökös-vöröslencse leves volt az egyik előétel, ami teljesen hozta az otthoni vadas ízét és annyira ízlett, hogy azóta többször is megfőztem itthon.  Utána rozé kacsamellet adtak brokkolival, sült tökkel és vajban sütött polentarudakkal. ( kukoricadara tejben felfőzve, parmezánnal ízesítve, aztán rudakra vágva és kisütve). 



Végül creme brulée és sóskaramellás tejberizs között lehetett választani.

Ez pedig a vöröslencsés-sütőtökleves, gyönyörű narancssárga és nagyon pikáns. Még azok is szerették, akik a krémleveseket és a sütőtököt is messziről kerülik. Kísérleteztem, eredetileg egy Nigella-receptből indultam ki, de aztán annyit változtattam rajta, hogy tényleg a sajátomnak mondhatom.



Hozzávalók:

1 közepes fej vöröshagyma
2 gerezd fokhagyma
3 evőkanál olaj
1 evőkanál barnacukor (kristálycukor is jó)
1 citrom
1 narancs
1 közepes sárgarépa kockákra vágva
1 közepes kanadai sütőtök (vajtök) fele, meghámozva, kimagozva
1 csésze (2,5 dl) vöröslencse
kakukkfű
só, bors
7 dl zöldségleves (vagy 1 leveskocka)

a tálaláshoz : tejföl vagy krémes joghurt

A vöröshagymát és a fokhagymát megtisztítjuk és felkockázzuk (a fokhagymát nagyon apróra).
Az olajon karamellizáljuk a barnacukrot, majd amikor szép barna lesz, rádobjuk a vöröshagymát. 2 percig pirítjuk, majd hozzáadjuk a fokhagymát. Egy percig pároljuk, majd beledobjuk a sárgarépát és a sütőtököt, kicsit átforgatjuk, csipetnyi kakukkfűvel fűszerezzuk, sózzuk, borsozzuk. Hozzáöntjük a levest, majd a vöröslencsét. Beleteszünk egy kis darabka megmosott citromhéjat.  Felforraljuk, majd 20-25 percig főzzük, amíg a répa és sütőtök meg nem puhul (a lencse szét is főhet).
Ezután kicsit kihűtjük, kivesszük a citromhéjat és összeturmixoljuk. Elég sűrű lesz. Hozzáadjuk a narancs kifacsart levét, citromlével savanyítjuk. Ha még mindig sűrű lenne, levessel vagy kevés vízzel higíthatjuk, esetleg tejfölt vagy joghurtot adhatunk hozzá.
Pirított kenyérrel és tejföllel tálaljuk.

2015. november 1., vasárnap

Az 5 legszebb temető, ahol valaha jártam

Szerző: Pápai Mónika

A temetőkkel kapcsolatos megszállottságom Milánóban kezdődött. Jó, a megszállottság kicsit erős kifejezés, de mindenesetre, ha tehetem, akkor mindig megnézem a temetőt, bárhová is megyek. Ez egyáltalán nem furcsa, mivel sok városban a temető egyenesen turisztikai látnivalónak minősül. Szóval, teljesen normális felkeresni őket, bármit is mondjanak a gyerekeim. (Ők egyelőre nem osztoznak a lelkesedésemben, de még az emós korszak előtt vannak, szóval ez még simán megváltozhat.)
Íme öt temető, amiket szerintem érdemes megnézni.

5. Amerikai temető, Coleville-Sur-Mer
A normandiai amerikai temető mindenekelőtt a nagysága miatt van nagy hatással az emberre. A fehér keresztek rendezett sorokban állnak a gondosan ápolt fűben, ameddig csak a szem ellát, és a helyszín fennköltségét csak emeli a díszlet: a gyönyörű kék tenger, amely a második világháborúban ép ésszel felfoghatatlan vérontás helyszíne volt.







4. King's Chapel temető, Boston
És ha már Amerika, akkor jöjjön Boston, ahol a szabadság útja nevű sétát követve több helyen is felbukkannak a hatalmas házak árnyékában megbújó kis temetők. A King's Chapel például Boston első temetője volt, 1630-ban alapították, mint azt az idegenvezetőnk elmondta. Aztán megkért mindenkit, aki nem amerikai, hogy tegyen úgy, mintha az nagyon régen lett volna.



3. Velence temetője, az Isola di San Michele
Velence temetőjében az a legérdekesebb, hogy egy szigetre épült. Ha meg akarjuk látogatni, érdemes odafigyelni arra, hogy nehogy ott ragadjunk éjszakára. A temetőben régen külön részt szenteltek a gondolásoknak, de bevallom férfiasan nekünk ezt nem sikerült megtalálnunk.







2. Montmartre temető
Habár Párizsban a Père Lachaise a leghíresebb temető, nekem a Montmartre temerője is nagyon tetszett. A környezet gyönyörű, és itt is akad néhány híres ember eltemetve. Nekünk Émile Zola és Alexandre Dumas sírját sikerült megtalálnunk.




 





1. Milánó temetője, a Cimitero Monumentale di Milano
Amikor beléptem ebbe a temetőbe, azt gondoltam, hogy ehhez foghatót még soha nem láttam. Milánó temetője kulturálisan, művészetileg és hatását tekintve is maga csoda. A sírok, a kripták, az emlékművek mind dúsan díszítettek, már-már teátrálisak, de a legjobb értelemben. Minden bennük van, amit Olaszország képvisel. Nehéz szavakba önteni, inkább beszéljenek helyettem a képek.














2015. október 31., szombat

A Nyuszi háza a Forest-ben 2015. Halloween



Szerző: Horák Katalin

Nyuszi idei design-ja a puristább vonalat követi, kevesebb textil és műpókháló jellemzi, sokkal erőteljesebb a figurák jelenléte. Új motívumként megjelenik a Sikoly  a tökbabának álcázott ET mellett, lecserélve a tavalyi jellegtelenebb vörösördögfejet.



A kompozíció szélén álló boszorkány ezúttal fakófekete köpenyt kapott Joker típusú kalappal a tavalyi kék mintás zakó helyett. A sál még idén is divatos.



A nagyszámú boszorkány és csontváz mellett Nyuszi nem feledkezett meg bemutatója állandó résztvevőiről, a törpék és a faragott famalac most sem maradhattak el



 


Néhány finom részlet az ablakból:



Az alkotó, ahogy eddig is, nagyon diszkréten maga is megjelenik a kreációban



2015. október 30., péntek

Brüsszeli séta - a királyi parktól az igazságügyi palotáig

Szerző: Pápai Mónika

Lassan nyolc éve élünk Brüsszelben, aminek következtében hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy úgy ismerjük a várost mint a tenyerünket. Ez persze nem igaz. Szerintem vannak egész kerületek, ahová még egyáltalán nem tettük a lábunkat, és vannak olyan helyek, ahová nyolc éve elmentünk egyszer, mert az útikönyvek írtak róla, de egyébként kívül esnek a szokásos útjainkon. Számunkra ilyen a királyi palota és környéke. A vendégeinket már rutinszerűen hordjuk az Atomiumhoz és a Grand Place-ra, a királyi palota azonban valahogy mindig kiesik a szórásból.
Tegnap végül sikerült orvosolni ezt a hiányosságot, és egyáltalán nem bántuk meg. A sétát a Parc metrómegállónál kezdtük. A Parc Royal érdekes módon sokkal kisebbnek tűnt, mint amikor nyolc éve kötelező jelleggel megtekintettük. Talán csak a gyerekeink lettek nagyobbak (megnéztem, konkrétan kétszer akkorák most, mint akkor), talán a perspektívánk változott meg, nem tudom.
A parkot szerintem sikerült a legjobb pillanatban elkapnunk, az ősz elképesztő dolgokat képes kihozni a fákból, bokrokból. Tényleg festői volt, amit az alábbi képek is bizonyítanak.







A Parc Royal után a Belvue felé vettük az irányt, ami Brüsszel nemzeti múzeuma. Igazából a királyi palota része, és több egyéni múzeumnak és számos időleges kiállításnak ad helyet. Mi megnéztük a Belgium történelméről szóló állandó kiállítást, a Coudenberg-et és a Brüsszel ezer éve időszakos kiállítást.
Az élmény, amolyan igazi belga volt. A bejáratnál német prospektust akartak ránk sózni, annak ellenére, hogy franciául kértük a jegyeket. A jegyárus hölgy szemöldöke felszaladt egy kicsit, amikor végül a francia mellett döntöttünk, de mindegy, ezen már túlvagyunk.
A múzeum amúgy kifejezetten érdekes volt, a gyerekek is élvezték, anyukám pedig - aki szintén velünk tartott - utólag azt mondta, hogy nagyon sok mindent megtudott Belgiumról. Mondjuk az egy kicsit furcsa volt, hogy a belga "belle epoque", vagyis az ország legszebb évei, véletlenül éppen egybeestek Kongó leigázásával, de ezen már nem lepődtünk meg. A múzeumnak mindenesetre egy gyönyörű épület ad otthont, szerintem már csak ezért is érdemes megnézni.








A Coudenberg-ben a földalatti járatok a legérdekesebbek, itt lehet megnézni, hogy mi maradt meg az egykori királyi várból, maga a kiállítás csak néhány cserépedényre korlátozódik. A szervezettség megint érdekes: a kijárat a bejárattól mintegy 500 méterre van egy teljesen másik utcában, így ha a ruhatárban hagytuk a kabátokat, akkor lesz néhány kellemeten percünk. De legalább megnézhetjük a hangszermúzeum tényleg lenyűgöző épületét, és ha nem fázunk annyira, akkor a brüsszeli kilátást is megcsodálhatjuk.



Miután visszaszereztük a kabátokat, a Palais de Justice felé vettük az irányt. Látnivaló erre is akadt bőven. A múzeumokba, amelyek útba estek már nem mentünk be, mert a gyerekek tuti kiakadtak volna, de így is volt, mit nézni. Gottfried de Bouillon szobrát elhagyva megtekintettük a télapó freskóját egy tűzfalon (a gyerekek interpretálása), majd betértünk a Bozar mögötti szoborparkba.



A rue de la Régence-en továbbhaladva a következő állomás a Notre-Dame du Sablon és a festői Petit Sablon park.



Végül pedig megérkeztünk a felújítás miatt lefotózhatatlan igazságügyi palotához, és tőle jobbra megcsodálhattuk a brüsszeli panorámát. Fotó ezúttal nincs, ha látni akarjátok, akkor meg kell várnotok a videómat.
Hazaérve megnéztem a nyolc évvel ezelőtti képeinket ugyanerről a sétáról és megállapítottam, hogy érdemes volt újra elmenni. Egészen más szemmel néztem most a dolgokat, olyasmit is észrevettem, amit akkor nem. Egy biztos: Brüsszel szépsége nem nyilvánvaló, nyitott szemmel kell járnia annak, aki meg akarja látni, de ha az ember veszi a fáradságot, kellemes meglepetésekben lehet része.